Karácsony története

Habár eredetileg nem volt kiemelt része a karácsonyi ünnepnek, az évszázadok során a karácsonyfa elválaszthatatlan részévé vált az ünnepnek. Sokan nem gondolnák, de a fának sokkal ősibb szimbolikája van mint magának az ünnepnek. A fa már az Ótestamentumban is az életerő szimbóluma, a pogány vallásokban egy magas fa az istenek lakhelye, az életfa és a zöld ág pedig szorosan kapcsolódik a napfordulók ünnepéhez. Egyes népszokások szerint a karácsonyfa ágait ha Katalin vagy Borbála-nap alkalmával vízbe tették, az ünnepre kizöldült. Később ebből alakult ki a karácsonyfa-állítás szokása.

A magyar “karácsonyfa” szavunk a német “Weichnachtsbaum” szó tükörfordítása, utalva arra, hogy a 17. század folyamán a német, Rajna-menti területen alakult ki először a szokás, és ezt vettük át közvetlenül mi is. Évekkel később szokássá vált a fát gyertyákkal, édességekkel feldíszíteni. A 19. században már Európa-szerte általánossá vált a karácsonyfa-állítás, és az Újvilágban is hamar elterjedt a szokás. Ma a 21.század elején már nem számít különlegességnek, ha egy-egy távol-keleti országban is karácsonyfát állítanak, és a karácsonyt is megünneplik sokszor a vallástól függetlenül.

Ki is a Mikulás valójában?

Az ajándékozó Mikulás (vagy Télapó) alakja valós történelmi személyre vezethető vissza, a 4. században élt myrai Szent Miklós püspök nyomán született meg. A legenda szerint egy szegény embernek három lánya volt, akiket hozomány hiányában nem tudott férjhez adni, emiatt hajadonok maradtak, és prostitúcióra kényszerültek volna. Értesült erről a kis-ázsiai Myra püspöke is, aki elhatározta, hogy segít nekik. Éjszakánként odalopózott a szegény ember házához, és különböző értékes tárgyakat hagyott ott, amelynek csodájára jártak a helyiek. Több éven keresztül vitte az ajándékokat, míg egyszer a szegény ember megleste őt, hogy megköszönje, ám Miklós arra kérte, inkább Istennek köszönje az ajándékot. Így terjedt el a Mikulás ünnepe – a Miklós egyik alakváltozataként – amelyet december 5-6 éjjelén ünnepeltek. A hagyomány szerint Mikulás ekkor látogatja meg a gyerekeket, ha abban az évben jól viselkedtek, és ajándékozza meg őket. Az ún. Télapó kifejezés csak a 20. század elején terjedt el a Mikulás szinonimájaként. A 19. századtól kezdve – főleg a városokban – a Mikulás az ablakokba helyezett kicsiny cipőcskékbe szaloncukrot és déli gyümölcsöt tartalmazó piros csomagot tett bele. Előtte, napközben még személyesen is lehetett találkozni a Mikulással, aki kövérkés, piros ruhás, hosszú fehér szakállú, pásztorbotot tartó püspök, akit krampuszok kísértek, hogy a rossz gyerekeket virgáccsal ijesztgessék.

A régi Mikulás alakja eredetileg a mennyben élt, onnan figyelte a gyerekeket, segítői az angyalok, manók, krampuszok osztogatták az ajándékot vagy virgácsot. A különböző kultúrákban más-más alakban maradt fenn a Mikulás, a protestáns németeknél az ún. Weichnachtsmann alakja terjedt el, míg az angolszász világban az északi sarkon élő Santa Claus egyenesen a karácsonyi ajándékhozóvá avanzsált elő, akinek a gyerekek levelet is írhatnak, és karácsony előestéjén egyetlen éjszaka alatt bejárja a világot, a kandallókra tett zokniba ajándékot hagyva, míg őt a gyerekek tejjel és sütivel várják. A Szovjetunióban a 20.században alakult ki a Gyed Moroz (Fagy apó) alakja, aki egy időre ki is szorította – szekularizáció jegyében – Oroszország és Moszkva védőszentjét, Szent Miklós püspököt. Az utóbbi évtizedekben keletkezett egy “halandó” Mikulás is a lappföldi Joulupukki személyében, aki hús és vér alakban van jelen.

A nyugati keresztény egyházak a karácsony napját hagyományosan december 25-én ünneplik, amely a hagyomány szerint Krisztus születésének a napja és egyben időszámításunk kezdete is. Ám az évnek ezen időszaka már a kereszténységet megelőző évezredekben is különös jelentőséggel bírt – főleg a földműves közösségekben – ugyanis az északi féltekén erre az időre esik a téli napforduló (december 21-22), és az egyre rövidebb nappalok ekkor kezdenek el hosszabbodni, az éjszakák pedig rövidülni (ennek az időpontnak az ellentétpárja a Szent Iván éj, a nyár legrövidebb éjszakája). Nem véletlen, hogy maga a Megváltó is a fény születésének az ünnepén jött a mi világunkra, betlehemi szülőhelye felett pedig – a fényesség szimbólumaként – ragyogó csillag jelezte az új korszak hajnalát az emberiség számára.

Azonban Krisztus születésének dátuma sokak számára nem ilyen biztos, megingathatatlan tény, ugyanis az örmény egyház például vízkeresztkor (január 6.) ünnepli Jézus születését, egyes források szerint pedig az év teljesen más időszakában jött világra a kisded. Az azonban bizonyos, hogy hivatalosan a nicea-i zsinat (Kr. u. 325) fogadta el először a december 25-t Krisztus születésének a dátumának, és ez a dátum vált a kereszténység legnagyobb és legfontosabb ünnepévé. (Bár az ortodoxok nem a Gergely-naptárt használják, saját időszámításuk szerint szintén december 25-re esik karácsony napja.)

Mit ünneplünk karácsonykor?

Eredetileg a Karácsony Krisztus születésének, a megváltásnak és a reménynek az ünnepe, hiszen a Názáreti élete és szenvedése hozta el a megváltást az emberiségnek, és a korábbi gyakorlattal ellentétben már nem volt egy kiválasztott csoport aki egyedül részesedhetett a megváltásban, hanem minden tiszta lelkű és hívő ember üdvözülhetett. Ez volt az örömhír (Evangélium), amely szakrális síkon az emberiség történetének nagy fordulópontját jelentette. Az évszázadok folyamán egyre több és több emberhez jutott el az evangélium és vált egyre szélesebb körben szokássá a karácsony megünneplése. Manapság már olyan emberek is megünneplik a Karácsonyt, akik nem feltétlenül hívők, vagy vallásuknak teljesen mások a gyökerei, ezért ma már nem csak keresztény ünnepnek tekinthető.

A Karácsony – egyszerűen megfogalmazva – a kölcsönös szeretet, és megbecsülés ünnepe, amely során – szinte kötelező jelleggel – összejönnek a rég nem látott rokonok, ismerősök, barátok, hogy családi körben, jó társaságban töltsék el az ünnepeket, és megajándékozzák szeretteiket. A Karácsony tehát közösségi ünnep, a közösségről, a közösségnek szól, aki pedig nem tudja családi vagy baráti körben eltölteni a Karácsonyt, az ilyenkor sokkal rosszabbul éli meg az ünnepeket, sokkal mellőzöttebbnek érzi magát mint az év más időszakában. Nem véletlen, hogy a társkeresők is ilyenkor a legaktívabbak, az emberek ilyenkor vannak kiéhezve a legjobban a szeretetre. Az egyházi és világi segélyszervezetek, charitas-mozgalmak is ilyenkor a legaktívabbak, hogy akkor segítsenek a sanyarúbb sorsú embertársainkon (főleg gyerekeken, néha felnőtteken, de különleges esetben akár kedvenceinken is) amikor azoknak a legnagyobb szükségük van a támogatásra. Ne feledkezzünk meg erről a Karácsony közeledtével, és ha tehetjük – erőnkhöz mérten – szánjunk rá némi pénzt/energiát, hogy segítsünk a rászorulóknak.

A “karácsony” szó eredete

A magyar “karácsony” szó szláv eredetű, a “korcsun”, “lépő, átlépő” szóból eredeztethető. A szó eredetileg az új évbe való átlépést jelenti, régi, a napfordulókhoz köthető az eredete, ugyanúgy, mint a lengyel “kolenda”, vagy orosz megfelelője, a “koljáda”, ez utóbbi karácsonyi éneket jelent. Egyes elméletek szerint az ószláv nyelv az albán “karcun” szót vette át, melynek jelentése: rönk, tuskó, és a napfordulóhoz köthető pogány máglyarakás szertartására utal. Újabban szárnyra kapott azonban egy, a fentiektől teljesen eltérő elmélet, mely szerint a magyar “karácsony” szavunk a “kerecsen/kerecseny” szóból származik, utalva a karácsonnyal egy időben tartott sólyomröptetéssel, amit az ún. “Kassai kódex” (1267) írt le először.

A magyar nyelv hagyományosan megkülönbözteti a Nagykarácsonyt és a Kiskarácsonyt, melyek közül előbbi december 25-ét, utóbbi az új év első napját, január 1-t jelöli. Ennek fényében megtévesztő lehet oldalunk Kiskarácsony elnevezése, mert a kiskarácsony.info tulajdonképpen Nagykarácsonyról szól, mégis azért választottuk ezt a címet, mert kellemesebb a csengése, és a két elnevezés mára már összeforrt, elválaszthatatlan egymástól.